Kassai Magyarok Fóruma

Máté László: Királykút

A király menekült.
Űzött vadként osont a legmélyebb rengetegben, hogy üldözői elől egérutat nyerjen. Úttalan utakat választott, mert tudta, hogy a gyors tatár lovasok tűvé teszik érte erdőt, nádast egyaránt. Harmadnapja ült már nyeregben, alig adva szusszanásnyi pihenőt önmagának és kíséretének.
De hol volt már a csata előtti fényes kísérete?!
Egész seregét elsöpörte a tatárok fergeteges támadása. Aki nem maradt ott a csatamezőn, azt menekülés közben vágták le. Kevesüknek sikerült csak bevenniük magukat a Sajó menti erdőrengetegbe.
A királynak ez, ha nagy áldozatok árán is, de sikerült. Egy tucatnyi lovas maradt mellette és két hűséges embere: Dénes, a lovászmester; és Detre, a fegyverhordozója. Az utóbbi megsebesült. Akkor kapta a lándzsaszúrást, amikor a tatároktól szinte a testével védte a királyt.
Sebláz gyötri, úgy ül a nyeregben, mintha álmodna. A lova is érzi ezt, óvatosan lépeget, nehogy a gazdája orra bukjon. Tépetten, fáradtan halad a kis csapat, Detre lova kissé elmarad a többiektől.
Erdei forrás csillan meg egy óriási bükkfa tövében. A király keze erőtlenül emelkedik fel, megálljt parancsol. A lovasok lecihelődnek lovaikról. Dénes az első, aki megmeríti tömlőjét és a királynak nyújtja, aki a sisakjába önti a vizet és a lova felé int. Dénes az állat elé tartja a nehéz harci sisakot s az elcsigázott paripa lassan kiissza belőle a vizet.

Addig a király egy lovas segítségével leszáll, megtapogatja tagjait és elindul a forrás felé. Olyan mint egy megtépázott haramia, csak ormótlan kardja fénylik az oldalán. Belekavar a felbugyogó vízbe, majd iszik néhány kortyot a tenyeréből. Kábultan rogy le az erdei pázsitra.
– Dénes fiam, – szólítja a lovászmestert – két lovassal nézzetek szét annak a magas fennsíknak az irányában.
A lovászmester alig kortyintott néhányat, két marcona harcos kíséretében nyomban elindult a jelzett irányba. Óvatosan, vadászó hiúzként haladtak a völgyoldalon felfelé.
Egy kun vitéz Detrét vette ápolásba, ingével bekötözte vállsebét. A sebesült mély álomba zuhant s a király maga is elszenderült. A fák árnyai már jól megnőttek, amikor a járőrök visszatértek.
– Királyom, egy elhagyott klastrom van egy fertályóra járásnyira innen – jelentette Dénes. – Tatárnak se híre, se hamva a környéken.
A király tekintete egy pillanatra vidámabb lett, majd ismét szomorúvá vált. Látszott, hogy bizonytalankodik, aztán mégis kiadta a parancsot:
– Ott éjszakázunk!
Mikorra elérték a Sólyomkőn épült öreg klastrom falait, már megszólalt a tücsök. Tárva-nyitva volt a szikla tetején épült erődítmény kapuja. Minden jel arra mutatott, hogy lakói, a jámbor szerzetesek, sietve hagyták el tanyájukat, s amit tudtak, magukkal vittek. Még a tölgyfából faragott kemény fekhelyeiket is. Vizet sem hagytak egy cseppet sem, és az éléskamra is üresen tátongott. Egy szemfüles vitéz, Lászlófia András azonban igazi kincsre lelt. A kemencében öt félig sütött cipó maradt. Az egyiket a királynak nyújtotta. Az megtörte, mustrálgatta bizonytalanul, majd nagy ímmel-ámmal hozzálátott. A többiek is ezt tették. Közben a király arra gondolt, hogy még ez is több mint a tegnap nyersen elfogyasztott vadgalambtojás.
Széna akadt a klastromban bőven. Jócskán készítettek belőle télire a szerzetesek öszvéreiknek. Ezt nem tudták magukkal vinni. Az üldözöttek a szénában találtak pihenést, miközben a lovak a takarmányt ropogtatták.
A király nyugtalanul aludt. Álmában ismét szembe találta magát a vérszomjas tatárokkal, akik az életére törtek. Fölébredt. Sokáig hallgatta a bagoly huhogását, közben bele-beleneszelt az éjszakába, hogy nem hallani-e üldözői lovainak dobogását. Kiment a klastrom keleti várfokára, onnan nézte a völgyben megcsillanó Torna patak vizét. Távolban apró fények pislákoltak, a tatárok által felgyújtott falvak és tanyák fényei. A hajnalcsillag már magasan járt az égen, amikor felébresztette embereit és elindultak nyugat felé.
Már közel egy napja bolyongtak a kietlen fennsíkon, de forrásra sehol sem találtak. A végeláthatatlan mészkőtenger lelassította haladásukat, és az elcsigázott lovakat kemény próbára tette. Detre, aki megszabadult a sebláztól, furcsa hangokat hallott a domboldal déli oldalára terített erdőből. „Ez bizony birkabégetés” – gondolta.
A hang irányába fogta a lovát. Követte őt a király is, meg az egész csapat. Egy évszázados tölgyfához támaszkodó kalyibából két ember jött elő, egy idősebb és egy legényforma ifjú.
– Vizet! – szólt elhalkuló hangon Detre.
Az öreg leakasztott a faágról egy faragott poharat, a közeli forráshoz ment és megmerítette. Levette zsíros báránybőr süvegét, és hajadonfőtt nyújtotta a poharat Detrének, aki a mellette álló lovasra mutatott:
– Előbb a király iszik!
Az öreg megjuhászkodva átment a másik lovashoz és átadta a királynak a teli poharat. A király görcsösen kezébe vette a fából készült iccét s jóízűen felhajtotta. Amíg ő ivott, a legény egy cserépedény vízzel a lovát kínálta.
A királynak szemmel láthatólag jólesett a friss víz. Míg a bajuszát törölgette, a szeme magakadt az öreg varkocsba font haján. Aztán a pohárra esett a tekintete. Mestermunka volt, ilyet csak Budán készítettek a híres mesterek: aranyból, ezüstből.
– Milyen fából készült ez az icce? – kérdezte a király.
– Szilfából, uram, királyom.
– Szil…,icce… – mondogatta inkább csak magának a király. – Akkor legyen ez a kietlen vidék: Szilicce!...
– Tudod-e fiam, hogy nyakunkon a tatár? – kérdezte az öregtől a király. – Tartsatok velünk Taljánországba!
– Már megbocsásson, felséges királyom, de nem tehetem – így az öreg. – Itt a nyájam az erdőben, nem hagyhatom gazdátlanul. Meg aztán, nagy ez a gömöri rengeteg, majdcsak meghúzzuk valahol benne magunkat.
– És ha tatárok kezére kerülsz? – vetette ellen a király.
– Az se olyan nagy baj… A vezérkosom ismeri az utat a jégbarlangig, oda menekült a falu. Csak akad majd ott gazdája a nyájamnak.
A király látta, hogy minden szóért kár, így napnyugat felé fogta a lovát és elindult. Utána poroszkált a kis csapat. Az öreg és fia hosszan követték tekintetükkel, egészen addig, amíg a völgykanyar el nem nyelte őket. Ekkor nagyot sóhajtott az öreg:
– Szegény király! Pedig most, Szent György előtt lett volna a neve napja!...
A fia csak hallgatott. Egy furkósbotra támaszkodva abban gyönyörködött, hogy a tavaszi napsugár milyen vidám táncot jár a kristálytiszta forrásvízen. Az öreg is elmélázott, közben tekintete követte a fiáét. Nehéz, csontos kezét a fiú vállára tette, és mintha aranyat lelt volna, olyan örömmel szólalt meg:
– Ennek a forrásnak még neve sincs, pedig emberek, állatok egyaránt ismerik itt a fennsíkon és nagy becsben tartják. Legyen hát a neve: Királykút!
Huncutul összevillant tekintetük, és elindultak a csalitosban hűsölő nyáj felé…

A fenti mese a napokban megjelent Csillagnyáj kötetben is szerepel.