Kassai Magyarok Fóruma

Kassai tér és idő

Vannak korszakok, mikor a változékony emberi lét felgyorsul és szédítően száguld egy ismeretlen új forma felé. Ilyen kor volt a múlt század, melyben a változás áradata magával sodort örömöt és bánatot, reményeket és csalódásokat. S az árvíz hordalékából új élet fakadt. A mi korunk sem áll tétlenül, rángat minket a virtuális térben. A gazdasági- és morális válság csúszdájáról folyton visszasiklani látszanak a nyüzsgő élet vágyai.
A múlt század elején kiteljesedő polgári idill életélményét Kassán is elsöpörte a két világháború. Az eredmény: nemzet- és osztályharcok, határváltozások, füstbe ment tervek és új kezdetek. Nyúlketreceket idéző panelházaival a szocialista iparosítás nagy tömegszállássá alakította a várost, melynek külsőségeiből elillant ugyan a régi légkör, de a kiválasztott lelkek mélyebb rétegeiben titokként élt tovább. Az újonnan érkezettek a szülőföldjük igézetében és vagyoni kötöttségében maradtak. Nem kötelezte őket patríciusi ragaszkodás a város kivívott történelmi jogaihoz, ezért mint plebejusok lettek csak városlakók. Szívük gyermekkoruk tájain dobbant meg igazán, nem a proletár létbe zárt szocialista Kassán. Ez a kétlaki lét, a városba felkerült első generáció sajátos ragaszkodása a gyökereihez érthető ugyan, de a kassai magyar közösség számára végzetes, mert a kitelepített vagy emigrált őslakosok helyét nem töltötte be egy jelentős feltörekvő réteg. Az iparosodó város új lakói lelkében csak halkan visszhangzott az ősi harangok hangja, nem voltak kíváncsiak a falak között rejtőző titkokra, s gyermekeik nagy része az asszimiláció útjára lépett vagy más országokban próbált szerencsét.

A városban magyarok ma már csak nyomokban találhatók, mint „Horálky“-ban a földimogyoró. Őrölt íz, őrült keksz. Régi működőképes módszerek, melyek a zárt világok intaktságát évtizedekig őrizték és az új hatásokat kirekesztették, mára elavultak. A lokális összetartást szétzúzta a globális nyitottság ereje. Parancsszóval a jelen korban nem lehet a közösség sorait bővíteni - értéket, tudást, befolyást, helyzeti előnyt, jövőképet is kell nyújtani. A hermetikusan zárt rend kirekesztő hatása megritkította a kassai magyar közösséget, mely új jelenségek befogadására, integrálására alig képes. Meghatározóvá vált egy provinciális létforma, mely emberi nyersanyaggal táplálja a centrumokat, s fogyasztja a visszakerülő, máshol kialakult anyagi és szellemi javak morzsáit. Mindig milyen büszkék vagyunk Budapestre, Prágába, Pozsonyba vagy máshová elkerült hazánk fiaira, akik dicsőségünket hirdetik. Időnként Márai sorait idézik ünnepi alkalmak szónokai: a nyugatra távozó, de keletet sohasem feledő tehetségekről. Mégis csak elvétve térnek vissza innen elszármazott komoly koponyák. Hébe-hóba viszont idelátogat egy-egy turista, ki régen holt elődei életterét nézegeti, s digikütyüjét kattintgatva csodálja a Dómot.
Felnőtt a városban több generáció, mely egy része még romantikus vágyat érez a falusi természethez közeli élete iránt, s elvágyik innen érezve a gyülemlő idegen anyagot a falak között. Pedig a közömbös többség mellett egyre többen vannak, akik már otthonra leltek itt, s nosztalgiával fedezik fel az urbánus lét elfeledett szépségeit. De ez nem megy könnyen, hiszen mindenkit utolér a múlt, a gyökerek vonzanak és köteleznek.
A XXI. század városi életformája elsősorban a változás élményét kínálja, mely mint egy örvény szívja be a vidék energiáit. Kassa legújabb arcára barázdákat szántottak a berregő munkagépek, s a város testén megjelent egy-két friss szemölcs, kinőtt pár új tyúkszem. Lesz mit operálni a jövőnek. Mégis úgy tűnik, lakói lassan megértik, hogy „a múlt nem azért van, hogy megtagadják, hanem azért, hogy integrálják”. A paneltömbök egy része ma már nem szürke egyenruhát hord, hanem rikító színekbe öltözött, s a balkonokon már régen mályva virít. Lakásaikat a lakók átépítették, s új képek kerültek az áthelyezett közfalakra. Ízlésesnek még nem mindig mondható minden változtatás, de az igényesség iránti vágy már megjelent.
Néhány nappal ezelőtt, június végén egy projekt keretén belül a malomárok medrébe visszatért az elterelt Hernád, igaz csak képzeletben, de eljátszhattunk a gondolattal, hogy friss vize a városban csobog. Persze ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni. A város vonzza és visszavárja azokat is, akiket távol sodort az élet. Ha valami csoda folytán visszatérnek, akkor egy következő fejezetet nyithatnak majd, s a történet folytatódik.

Hanesz Zoltán