Kassai Magyarok Fóruma

Kulcsos forradalom

Tudom, inkább bársonyos forradalomként ismert a 25 évvel ezelőtt lezajlott társadalmi átrendeződés. Emlékeimben viszont mindig a lakáskulcsok csörgése visszhangzik, melyek közül egyet akkortájt én is erősen rázogattam Kassán a Gottwald szobor előtti téren. De hol van már ez a szobor és hol van Lenin szobra a kassai “Fehér ház“ elől? A bálványok kicserélődtek, az emberek maradtak, mint már nem egyszer a történelem folyamán.

„Posledné zvonenie“... Ezek a szavak rezdülnek meg ma is bennem, melyeket akkor skandáltuk, mikor csörögve-zörögve végighaladtunk Kassa Fő utcáján, hogy korán érkezett novemberi fagyban csatlakozzunk a prágai és pozsonyi felhívásokhoz, távozásra ösztökélve ezzel a kommunist funkcionáriusok utálatos hadát. Legjobban azonban mégis az egyetemisták legelső néma felvonulására emlékszem, melynek síri csöndjét csak a léptek zaja törte meg. Ott nem hangzottak el tüntető jelszavak, senki nem csörgött a kulcsával - a félelem és a meghittség légköre járt át mindenkit egyszerre. Kézen fogva vonultunk végig a Műszaki Egyetem irányából a Fő utcán. Tömött sorokba rendeződtünk, mert provokációtól tartva el akartuk kerülni, hogy esetleg erőszakba fajuljon a felvonulás. Akkor még ingoványos talajon jártunk, csak később bátorodtunk neki. Csak később fordult elő olyan, hogy ellenkezés nélkül oltották el a vasútállomáson a vörös ötágú csillagot Perbenyikben, mert egy éppen arra felfigyelő színész és egy diák rászólt az állomásfőnökre. A félelmeinket fokozatosan levetkőztük, hogy aztán új köntösbe bújjanak.

„Posledné zvonenie“...Végül megcsikordult a zár és megnyíltak a hatalmi posztok kapui a „nép“ előtt. A Vox populi elsöpörte a szocialista rend Patyomkin faluját, a király pucéran távozott, az elvtársak helyett ismét polgárok és urak lettek ugyanazok az emberek. A belső emigrációból előlépő „disszidensek“ Václav Havellal az élen fokozatosan felszámolták a szocializmus „vívmányait“. Megszűnt az egypártrendszer, létrejött a sok hasonló dolgot akaró, dicsvágytól fűtött emberekből a többpártrendszer, a szocialista hiánygazdaságot felváltotta a kapitalista túlkínálat. A népi demokrácia helyett beköszöntött a polgári demokrácia. Nyakunkba zúdult az új rend minden áldásával és bajával: szabad választások és munkanélküliség, egyéni vállalkozás és korrupció, szólásszabadság és gyalázkodás, egyenlő bánásmód a törvény előtt és a hivatalok packázásai, Csehszlovákia helyett Csehország és Szlovákia.

A rendszer változott, a gyarló emberek maradtak, valaki lecsúszott más felemelkedett. A változások élén járó disszidenseket felfalta a forradalom, a helyükbe léptek a privatizáció bajnokai, az új korszak pénzuralmának gyeplőjét kézbe vevő oligarchák, akikről többnyire kiderül, hogy kommunista elődeik kapcsolatrendszerét örökölve gazdagodtak meg. Fokozatosan olyan emberek foglalták el politikai hatalom kulcsfontosságú pozícióit, akik saját bevallásuk szerint észre sem vették, hogy valami komoly változás történt 1989-ben. Ezeket a fogpasztareklámok szintjére süllyedt haszonleső politikusokat választja a többség. Demokratikusan.

Sokan Havelt és körét teszik felelőssé a puha rendszerváltásért, mások kommunista összeesküvést sejtenek. Találgatni lehet ugyan, bár érdemes beleolvasni Havel egy jól ismert szamizdatjába, az 1978-ban keletkezett „Moc bezmocných” c. esszébe. Több mint tíz évvel a bársonyos forradalom előtt azt írta, hogy nem elég az egyik fogyasztói társadalmat (szocializmus) leváltani egy másikra (kapitalizmus), hanem egy olyan társadalmi megtisztulásra van szükség, mely megváltoztatja az embereket. Erre pedig szerinte csak olyan nem hivatalos keretek között szerveződő közösségek képesek, melyek mentesek a közvetlen hatalmi érdekektől. Utópia, melyet a Szép Új világ egyhamar eloszlatott.

Mai szemmel nézve és visszapergetve az utolsó negyedszázad eseményeit nyilván túlságosan naiv elképzelésnek tűnik Havel álma az összetartó egyénekből álló sok kis független közösség erejéről, akik majd útját állják a hatalom eltorzulásának. Ennek ellenére az alapgondolat talán elfogadható, hiszen az egyének gyengesége teremti meg a csordát, az arctalan tömeget, mely a hatalom legfőbb támasza. A saját fejével gondolkodó, populista szólamokkal nem kábítható, be nem hódoló, független ember egy központi irányítást erőltető hatalom számára mindig kényelmetlen. Ez az átkosban is érvényes volt és ma is az. Az egyének kiszolgáltatottsága nem szűnt meg, persze a jelenben nem a szocialista ideológia béklyója, hanem az egzisztenciális kötöttségek tartják gúzsban az embereket, Hamas Béla szavaival élve „a mindennapi kenyér neurózisa”. A bezárt szocializmus után kinyílt a világ, de könnyen eltévedhet benne az, aki felkészületlenül indul el a nagy útra. Ma a piac könyörtelen szabályai érvényesek: aki nem árul portékát, őt adják el áruként.

Aki pontos választ várt arra, hogy mi a bársonyos forradalom jelentősége annak csalódást kell okoznom. Nem tudom megragadni minden részletében az okokat és okozatokat. De annyit tudok, hogy az alapértékekben sem sikerült 1989-óta közös egyezségre jutnia a társadalomnak. A hatalmi eszközök gátlástalan kihasználása mára elfogadottá vált minden szinten. Nem egy erkölcsi rendre, hanem a törvényi túlszabályozásra épülő technokrata hangyaboly nem képes értékeket teremteni csak nyüzsögni.
Azok, akik még emlékeznek 1989 novembere hangulatára, majd karácsonytáján a Kassai Thália Színházban a romániai forradalom megsegítésére szervezett gyűjtésre, biztosan örökre magukban hordozzák a remény pillanatait, melyekben mindenki adni akart, senki sem venni. Micsoda ellentéte ez a mai fogyasztói lelkületnek.

A kommunizmus öröksége és az előző századok vétkei továbbélnek bennünk hetedíziglen, mert az örökösöknek kell fizetni a múltért. A kérdés, lehet-e örökre lerendezni a cechet? És akarjuk-e egy emberöltő elteltével a 89’-ben karnyújtásnyira került szabadságot? De ha a szabadság egy álom, azt nem lehet egyszer és mindenkorra megszerezni és bezárni a sufniba, azt minden nap felelősen és önmérséklettel kell átélni. Aki enged félelmei szorításának és elhanyagolja a szabadság gyakorlását, már távolodik tőle. A kísértetek, önnön félelmeink, életre kelnek és könnyen ismét bilincsbe vernek. A kulcs a kezünkben van, november 17-én érdemes egy kicsit megcsörgetni.

Hanesz Zoltán